Azonosulj önmagaddal! – Második rész

 

Irigylésre méltó állapot sokak számára, amikor valaki természetesen, könnyedén, hitelesen és hatásosan beszél bárki előtt. Az sem számít neki, ha sokan nézik. Ezzel a képességgel születni kell? Nem. Hidd el, ez tanulható! A nyilvánosság előtti fesztelen viselkedést el lehet sajátítani.

 

Az első részben Gábor nyilvánosság előtt érzett blokkjával foglalkoztunk. Felidéztük, milyen az az állapot, amikor ha több mint egy ember előtt kell beszélnie, lefagy, zavarodottá válik, lámpaláza lesz, és képtelen magát adni. Úgy érzi, mintha valaki más szólalna meg belülről.

Most a leküzdésről, a bénító közérzet átalakításáról lesz szó. Hogyan lehet elérni azt az állapotot, amikor valaki fesztelenül tud megnyilatkozni mások előtt is. Lehet ugyan, hogy a technikák elsajátítása, gyakorlása után is kezdetben egy kis izgalom még megmarad, de ez fokozott adrenalintermeléssel jár, ami pozitív hatású, hiszen remek kiállást, sikeres nyilvánosság előtti jelenlétet eredményez. Ám előbb idézzük fel a kellemetlen tüneteket: kevés lesz a levegő, elszorul a torok, a hang felcsúszik, kis izzadás, esetleg remegés jelentkezik, és mindehhez még az a kínzó érzés, hogy minél jobban tudatára ébred zavarának, annál inkább idegesítő és leküzdhetetlen lesz ez az állapot.

 

 

Hogy lehet ezt orvosolni? Van rá recept?

A megelőzés, illetve a nyilvánosság előtti kellemetlen érzés, bizonytalanság ellen felírható recept két fő komponensből áll:

  1. Az ilyenkor ösztönösen fellépő pszichés beállítódást meg kell változtatni;
  2. a beszédet és az ezzel összefüggő metakommunikációt, a viselkedést technikai képzéssel tudatosítani kell.

De mit jelent a pszichés beállítódás (1.) megváltoztatása? Lényegében azt, hogy a „szereplés” fókuszát a szereplő ’Én’-jéről más irányba kell fordítani. Ilyenkor általában azt érzi a mások figyelmének kitett ember, hogy őt nézik-hallják, és a befogadók, a közönség nézőpontjából az ő személyének a megítélése a tét. Vagyis úgy érzi, hogy az ’Én’-jének kell elfogadást, sőt szimpátiát kiváltania a hallgatóságból, hogy sikeres legyen az előadása, prezentációja, felszólalása stb. És itt a probléma: az egó, az Én. Pedig nem szabad, hogy az egón legyen a hangsúly, amikor valaki a nyilvánosság elé lép! Hogy hogyan lehet másra irányítani a fókuszt, ennek az összetett tanulási folyamatnak az elsajátítása a 2. pont, a technikák tudatosításával kezdődik.

Tehát hogyan lehet tudatosítani? Úgy indul ez a folyamat, hogy meg kell tanulni másképp látni és másképp hallani.

 

Te látod magadat, amikor nem tükörbe nézel?

Persze, hogy nem. Az emberek általában nem látják önmagukat, sőt, ha hallják is magukat valahogyan, biztos, hogy nem azt hallják, amit mások. A technikai képzés márpedig épp abból indul ki, hogy tanulj meg másképp látni és hallani. Ezáltal lassanként igazából meghallod magadat is, sőt el is tudod képzelni magadat, vagyis látni kezded önmagad… Ebben óriási segítséget nyújt egy csoport, a hasonló problémával küzdő társak együttműködése. A tanulási folyamatban mindenki megfigyeli a másikat, a többiek visszajelzést adnak az éppen soron lévőnek, aki ezáltal mások szemével, fülével kezdi látni és hallani önmagát. Egy ilyen csoportban, a többi fejlődni akaró társak között már az egymásra figyelés is jelentős tapasztalatokat ad. Később pedig speciális társas gyakorlatokkal, játékokkal a résztvevők saját magukra irányítják saját figyelmüket, s ezáltal elkezdik kívülről látni-hallani saját megnyilvánulásaikat. A kontroll által pedig megtanulják megváltoztatni, tudatosan irányítani a beszédüket, viselkedésüket.

 

Nézz engem, hallj engem!

A csoportos játékok során ‑ kinél előbb, kinél kicsit később ‑ mindenkiben kialakul az az igény, hogy szeretné már megosztani másokkal a saját hangját, a saját gesztusait, kifejezőeszközeit, és szeretné, ha visszajelzést kapna. Ugyanis a gyakorlatok közben szinte észrevétlenül szabadulnak fel a gátló tényezők. Ebben a felszabadult stádiumban pedig felidéződik az a valaha volt gyermeki állapot, amikor még kontroll, gátlások nélkül mertük elengedni magunkat, és önfeledten tudtunk játszani. Egyszer csak a technikák elsajátításának élvezete veszi át az irányítást, mert annyira jó mindig másképp mondani, másképp viselkedni, miközben a többiek „lefordítják”, szavakba öntik a megnyilvánulás milyenségét.

Aztán már annyiféleképpen próbáltuk ki a hangunkat, mozgásunkat, hogy egyszer csak a közlés lesz az elsődleges, az, amit és ahogyan kifejez. A közlő szeretné átadni, amit gondol, érez.

 

Az átadás vágya nem más, mint közlési szándék

Megérkeztünk a lényeghez. Értelmét veszti a „szereplés”. Átveszi a helyét a gondolatnak, a tartalomnak a megosztása másokkal. Van valamim, ami megosztásra érdemes. Az a gondolati sor, az a tartalom válik fontossá, és bekövetkezik a várva várt fordulat: súlytalanná lesz az ’Én’. Világossá válik, hogy nem rám kell figyelni, hanem a mondandómra! Arra, amit szeretnék elmondani. És hogy hogyan mondom? Természetes, hogy jól! Épp a közlésnek megfelelő módon, stílusosan, hitelesen. De ezen nem kell már agyalni, elemezni, megfontolni, mert már magától úgy alakul, úgy formálódik a szó, a viselkedés. Mert már sokat gyakoroltam a csoportban, a társaim előtt, és van hangom hozzá, van arcom, gesztusom, testem, és mindezt annyiszor figyeltem már meg, hogy már nincs szükség rá, hogy külön ezekre fordítsam az energiámat. Csakis a közlendő lesz a fontos.

Megváltozott a pszichés beállítódás: már nem az az elsődleges, hogy „szerepelek”. nem is az Én a lényeges. Nézhetnek, hallhatnak ketten-hárman, akár húszan, de az sem okoz gátlást, ha többszázan. Azonosultam önmagammal. Megszoktam a saját hangom, a saját gesztusom, mimikám, mozgásom. Megszoktam, hogy több szem is rám szegeződik, figyelnek rám, és otthonossá vált számomra ez a helyzet: figyelnek, és én eközben nyilvánosan tudok gondolkodni, érezni. Vállalom magam.

Önazonossá váltam.

 

2018-07-16T19:40:43+00:00