Ismerj meg jobban!

Vollner Judit vagyok. Mindenáron színész akartam lenni. Eszmélésem idején, kamaszkoromban mágnesként vonzott ez a hivatás. Ennek a belső késztetésnek köszönhetően tizennyolc éven át játszottam. Először gimnazistaként, amatőr színházi társulatoknál (KISZ Központi Művészegyüttes, Szkéné). Majd színészként dolgoztam a győri Kisfaludy Színházban, később a Népszínház utazó társulatánál.

Elképesztő hullámvasutazás volt ez a pálya föl és le, kínzóan fájdalmas kudarcokkal és mennybe szárnyalós dicsőségekkel. Nem szeretnék, lehetetlen is mindent elmesélni. Csak egy kisebb epizódot idézek fel, hogy bepillanthass ebbe a színházi purgatóriumba.

Már néhány éve a pályán voltam, amikor a társulat, amelyben akkoriban játszottam, új mozgásszínházi eszközökkel, groteszk és komikus formajegyekkel kísérletezett. Ebben a stílusban vittünk színre egy ismert irodalmi művet, amelyben az anyakirályné szerepét osztotta rám a rendező.

A darab elemző olvasópróbája után elérkezett az első rendelkezőpróba, és sorra került a főszereplő és az anyakirályné jelenete. Zenére történik a színre lépésük, először a főszereplő érkezik meg, majd kisvártatva bevonul az anyakirályné is.

(Ehhez még tudni kell, hogy az én szerepemről addig nemigen esett szó, így gondoltam, a próbák során úgyis kialakul, mint ahogy lenni szokott, és majd időben életre keltem a figurát.)

Tehát a partnerem a saját zenéjére már bevitte a karakterét, majd az én motívumom szólal meg, és egy hirtelen ötlet által vezérelt mozgással bevonulok a színpadra. Alig érek be, a rendező felordít: „Állj! Sz@r!” Megdermedek. „Gyere be újra!” Hát jó – gondolom -, ez nem sikerült, majd most más mozgással próbálkozom.

Újból zene, bemasírozok, majd még indulatosabb, hangosabb üvöltés: „Sz@@@r!” Oké. Ez sem nyerő. Sebaj, a mozgáskészlet végtelen, választok egy másféle groteszk bejövetelt. Megint: zene, én be. Még dühösebben, már artikulátlanul üvölt: „Sz@@@@@r!!!” Akkor már nem bírom tovább, gombóccal a torkomban megkérdezem: „Ne haragudj, de mégis mit és hogy csináljak?! Mondd már meg, hogy jöjjek be?” A válasz egyszerű: „Nem tudom, de ne így!”

Ez a próbálkozás még legalább háromszor játszódik le. Akkor már teljesen kiborulok, és a színfalak mögött keserves sírás tör ki belőlem. Úgy gondolom, most azonnal abbahagyom, és soha többé nem állok színpadra. A kint álló kollégák vigasztalnak, én meg patakokban folyó könnyeimmel az orromat törölgetve, összetörve zokogom: „Ez az egész az én óriási tévedésem. Totálisan tehetségtelen vagyok! Mi a francot keresek én itt?! Én ezt nem bírom, hazamegyek!”

Majd ismét megszólal a motívumom, a rendező kiüvölt: „Na, mi van?! Gyere már!” A kollégák unszolnak: Dehogyis! Tehetséges vagy! Csináld!” És akkor magam sem tudom hogyan és hányadszor megint bevonaglok egy teljesen más, kitudjamárhonnanjött mozgással… És megint ordítás… De ez most valami más… Jól hallom? „Ez az! Baromi jó! Ezt jegyezd meg!!!” És hahotázik és hadonászik: „Most még egyszer! Gyerünk!” Őrülten koncentrálok, hogy reprodukálni tudjam az előzőt. „Nézzétek, na ez az – üvölti és a térdét csapkodva nevet – gyertek ide, gyertek már, nézzétek, mit csinál a Vollner! Óriási!” És odacsődülnek még a szomszéd teremből is a pályatársak… Szóval… innen kezdtem felépíteni a figurát.

A színházi szakmában a kulisszák mögött bizony igen gyakoriak a hasonló események. Aki közelről ismeri ezt a világot, ezt biztosan megerősíti. Ebből a forrásból veszem a muníciót és a bátorságot a mostani hivatásomhoz.

A későbbi életfordulataimat csak vázlatosan említem, bár ezek is szerepet játszanak az Adj hangot magadnak! programomban. Miután megelégeltem a vándorszínész létet, drámapedagógusnak szegődtem, és pedagógussá képeztem magam. Majd újságírással foglalkoztam: írtam és szerkesztettem cikkeket, rovatot vezettem, újságot, könyvet írtam (Hidas‑Raffai‑Vollner: Lelki köldökzsinór, 2002, 2013; Vollner: Magzatkortól kamaszkorig, 2015), és rádióztam is. (Petőfi, Gordiusz).

Később egy művészeti iskola igazgatójának felkérésére színjáték tagozatot alapítottam, másod diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (2007), és művészeti igazgatóhelyettesként vezetői tapasztalatot is szereztem. Közben mindvégig tanítottam színészetet, drámajátékot, vers- és prózamondást, drámaórákat tartottam kicsiknek, nagyobbaknak, majd gimnazistáknak.

Az első Adj hangot magadnak! csoportot 2013-ban indítottam. Évekig oktattam a Lemma Coachingban, onnan több ügyfelem, tanítványom is akadt. Mostanában vállalkozókat, vezetőket, hivatásos előadókat: trénereket, egyetemi oktatókat, coachokat, fejlesztek.

Végül megnyugtatásképpen elárulom: nem követem akkori rendezőm módszerét, stílusát. A képzéseken olyan felszabadult, vidám hangulatban dolgozunk, hogy az egyik résztvevő így búcsúzott el: „Azt nem gondoltam volna, hogy könnyesre röhögjük magunkat. Nem tudom, mikor történt velem utoljára ilyen. Azt hiszem, csak gyerekkoromban.” Persze nemcsak a hangulat miatt érdemes részt venni a képzésen. Elképesztő mennyiségű visszajelzést kapok azokról a változásokról, sikerekről, amiket a tréningek után értek el a résztvevők.

Valamennyi megerősíti, hogy mindaz a tapasztalat, amit eddigi életem során szereztem, ebben a hivatásban nyeri el értelmét:

Kibányászni és napvilágra hozni a mások személyiségében megbúvó rejtett kincseket, az egyéniségük kifejezésének képességét, hogy sikeresebbé váljanak.

Ha részt veszel a képzéseken, fokozatosan megteremted magadnak a BESZÉDTUDATOSSÁG jártasságát, amivel

FELFEDEZED ÉRETTEBB, FELSZABADULTABB, TÖBB ÖNBIZALOMMAL LÉTEZŐ ÉS EZÁLTAL JOBBAN ÉRVÉNYESÜLŐ ÖNMAGADAT.