Érezted már, amikor több ember előtt beszéltél, hogy mintha magasabbra szökött volna a hangod, és elbizonytalanodtál, mintha nem is te beszéltél volna, mintha valaki más szólalt volna meg odabentről?

Amikor egyszer ezzel a problémával állt elő az egyik kliensem, nevezzük Gábornak, feltettem neki ezt a kérdést: lehet, hogy meg kellene tanulnod azonosulni önmagaddal?

Mi vaaan?! Mármint hogy saját magammal? Miért? Szerinted én nem vagyon én?! Hát akkor ki az, aki most itt áll és beszél? Egy másik énem? Szóval skizofrén lennék?! Gábor felháborodása természetes és őszinte volt.

A válasz megnyugtatta: Egyáltalán nem kell ahhoz szélsőséges pszichés zavarokat produkálni, hogy bizonyos helyzetekben, pontosabban nyilvános szituációkban azt érezze: most nem úgy vagy jelen, ahogy az tőle várható lenne, amilyen az ő egyénisége. Nem viselkedik természetesen. Csak egy kicsit mesterkélten beszél, másképp mozog, itt-ott megfeszülnek az izmai, hirtelen nagyobb levegőt kell vennie… És ha őszintén magába néz, azt tapasztalja, hogy mintha elment volna a bátorsága. A közlése bizonytalanná válik, mintha nem is ő beszélne, hanem másvalaki szólna odabentről helyette.

Ismerős ez az érzés, olvasó? Persze lehet, hogy ez rád nem vonatkozik. Pedig, nem is hiszed, milyen sokan érzik ezt akkor, amikor már több mint egy ember figyeli őket.

 

Az ’egy’ nagyon messze van a ’kettő’-től

Egyvalakivel hibátlanul, fesztelenül társalog, nincs semmi probléma – mesélte el Gábor a saját tüneteit. Viszont képtelen akár már két ember előtt egy vele megtörtént esetet vagy egy viccet jóízűen elmesélni, pláne a saját gondolatait kifejteni. Tehát ha társaságban van, és ketten-hárman, talán négyen is körülveszik, zavarja őt a többszörös figyelem, mintha egy kis lámpaláza lenne, nem tud természetesen beszélni, a hangja fátyolosabbra vált, ereje csökken, és azt érzi, mintha nem is ő beszélne, mintha valaki más hangja szólna belőle…

Tehát ezek a tünetek arról árulkodnak, hogy ténylegesen abban a pillanatban nem azonos önmagával.

 

 

 

Miért történik ez? Mi lehet a hátterében?

A háttérben számtalan ok húzódhat meg, de a többféle ok mögött rejlő azonosság, hogy a ráirányuló figyelem zavarba ejti őt, mert nem érzi magát elég alkalmasnak arra, hogy „szerepeljen”. És itt a probléma kulcsa: szereplésként éli meg a saját megnyilatkozását, azaz az érdeklődést úgy kódolja, hogy a saját ’Én’-jére irányul. Ez pedig egyfajta megfelelési kényszerként nehezedik rá.

 

„Én nem vagyok elég…”

Eközben a tudatalattija vagy a tudatos gondolatai, érzései azt sugallják, ő nem elég… érdekes, jó, szép, okos, felkészült, művelt, szórakoztató stb. Többnyire ilyen esetekben az önértékeléssel van probléma, illetve a helyzet megítélésével. A kiváltó ok lehet például egy régi rossz emlék, vagy még annál is régebbi, már feledésbe merült esemény, valami blokk, vagy perfekcionizmus, vagy kisebbségi komplexus, esetleg introvertált személyiségtípusként idegen a nyilvános szituáció, és még számtalan lehetőség adódhat. A tünetek, a jelenség hasonló minden esetben: hirtelen kevés lesz a levegő, elszorul a torok, a hang felcsúszik, kis izzadás, esetleg remegés jelentkezik… és minél jobban tudatára ébred zavarának, annál inkább idegesítő és leküzdhetetlen ez az állapot.

 

Mit lehet kezdeni ezzel a kínzó állapottal? Le lehet küzdeni?

Igen. Van rá mód. Az esetek többségében tökéletesen elmúlik ez a bénító közérzet, de van, hogy egy kis izgalom még megmarad, és ez a fokozott adrenalintermelés remek kiállást, sikeres nyilvánosság előtti jelenlétet eredményez…

A ’hogyan’-ról a következő részben lesz szó. Folyt. köv.