Dr. Prezi, az ismert kommunikációs szakember postjában olvasom, hogy egy rádióműsorban arról beszél majd, „kinek is szól a retorika tudománya, mit érdemes megtanulni, mi az, amire születni kell, mennyi a veleszületett, hogy mennyi egy előadásban az őszinteség és mennyi a színjátszás?”

Ez utóbbi összevetésen, az őszinteség és a színjátszás szembeállításán egy kicsit megakadtam, s mint megtudtam, ez a műsorvezető felkonferáló szövegében szerepelt. S hogy miért akadtam meg? Ugyanis ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást! Ha a színjátszás megjátszást jelentene, akkor persze igen, kizárják egymást: vagy őszinte, vagy színjátszik. Ám egy nagyszerű színészi alakítás láttán ki mondja, hogy ez már megint mennyire színészkedik, borzasztó, hogy mennyire nem őszinte?!

Tehát a jó előadó képes rá, hogy olyan technikai-pszichés felkészültséggel legyen jelen, mint egy színész, csak más az előadásának a funkciója meg a célja. Ugyanis arra lesz képes a jó előadó, hogy szenvedéllyel odaadja magát a pillanatnak, amikor beszél. Vagyis épp a saját személyiségét „játssza” jól, a saját éppen érvényes szociális szerepét, mert intenzíven átéli a mondandóját, abszolút benne van az „itt és most„-ban.

Montágh Imrét csak hozzávetőlegesen ideidézve: a nyilvános beszéd nem más, mint nyilvánosan érezni és nyilvánosan gondolkodni.

Mint a színész, amikor játszik. Mert amikor kell, mindig újra és újra megéli a cselekvéssort, ami a szerephez tartozik, közben az egész szöveget a jelenbe helyezi, vagyis újraéli. Így lesz a reprodukcióból mindig produktív jellegű beszéd, cselekvés…

Tehát az előadó technikailag, pszichikailag felkészülten belép ebbe a szociális szerepébe az adott pillanatban, és hatásosan, természetesen elmondja a gondolatait, üzenetét. Vagyis képes rá, mint egy színész, hogy az adott pillanatban ezt az állapotot létrehozza magában, és elfogódottság nélkül, élményszerűen beszéljen. Akkor és ott. Őszintén.